Rekviem egy néhai székelyderzsi tanítóért

9 May

By:

Simon István

Hányszor kificamodhatott volna az élete, hányszor letette volna a terhet, de az elkötelezettség, mely a nemzet, a betűvetésre megtanítható ifjúság és a családja felé irányult megtartotta a pályán. Pedig rettenetesen nagy pofonokat kapott Simon István, a Háromszék-székelymálnási tanító. A szülőfalujában már az elején azért, mert egy szép ígéretért valaki Simionasította a kocsmában pálinka fejében a nevét. Hülyéskedve aláírt akkor, amikor a románság pálinkáért neveket gyűjtött. Ez az ős, mihelyt kijózanodott azonnal visszairatkozott Simonra, a székely vérből való Simonra, de a kritikákat még a leszármazottai sem tudták elkerülni. Az az unoka sem, akiről e krónika szól, Simon István székelyderzsi tanító. Amúgy szegény, egyszerű ember volt. Távoli gyárakba sodorta a sors, többek közt a közeli Moldvába is, ahol munkásként magyar-csángó testvérekkel ismerkedett. Vasmunkásként a szemét fémforgács sebesítette meg. Ez felmentette a katonaság alól. Így a második világháborúban nem kellett részt vennie. Sem román, sem magyar katonaként. A négy év magyar időben románnak nevezték, a többi eltöltött 60 évében magyarnak. Mind a kettőt negatív hangsúllyal mondták rá. A magyart is. Ma az ilyenekre hungaristát kiáltanak Magyarországon.

Valamelyik szentkeresztbányai, málnási, udvarhelyi, sepsiszentgyörgyi tanítótól, paptól, rokontól vagy baráttól indíttatást kapott, azaz szikrát fogott és tanulni kezdett. A háború előtt még lehetőség volt rá, és a fiatal munkás kettőssével ugrotta az iskolai lépcsőfokokat, melynek befejezése a kolozsvári tanítóképző volt. Fiatal diplomásként útja visszavezetett Moldvába, ahol jelentős, akkor még magyarságát nem eltagadó csángó közösség élt. Ónfalván, (Onesti) megszervezte a magyar iskolát. Először két tucat felnőtt írástudatlant tanított betűvetésre, számvetésre, majd felduzzasztotta és nappalivá léptette elő sikeresen az iskolát. Mint annak igazgatója, 1948-1952 között százas létszámúra duzzasztotta fel a magyar nyelvű tanintézményt. A csángó gyermekeknek központjává tette. Ugyanakkor sok Bákó megyei faluban, ahol magyarok éltek tanított, tevékenykedett. Lévén, hogy jó népzenész és néptáncos volt otthon érezte magát Lujzikalugerben, Tatroson és más csángó falvakban, ahol hiányzó magyar tanárokat helyettesített, pótolt, valamint kulturális és sportvetélkedőket szervezett.

Miután a lélekszámhoz arányítva igen sok magyar gyermek járt csángó-román névvel is az Onesti magyar iskolába, elege lett belőle a Bákó megyei tanfelügyelőségnek. Egy egyszerű megvádolás miatt, azon az elven, hogy a munkájában mindenkinek lehet hibát találni, felbontották munkaszerződését. Másokat, ha büntettek is, legalább áthelyeztek rosszabb helyekre, de Simon Istvánnál ez nem vált valóra. Hónapokig munkanélküli volt 1952-ban, míg az egy és két éves kisgyermekéért megkönyörültek rajta.

A saját szülőfaluja, (a Háromszék megyei Málnás), és a felesége szülőfaluja (a Hargita megyei Szentegyháza) környékén betegszabadságon levő kollegákat, gyermekeket szülő kolleganőket helyettesíthetett. Később kinevezték felesége szülőfalujába, ahol tanítóskodott. Szolgálati lakásukként a római katolikus templomhoz tartozó plébánia egyik lakrészét kapták meg. Innen a feleségnek, aki hithű katolikus volt, könnyű volt eljárnia a misékre, hisz ki sem kellett lépnie az udvarról a templomba menet. Ez ellenben az akkori 1950-es évekbeli román rezsimnek szálka volt a szemébe. Hiába hívta meg a tanítóné a férje tanár kollégáit akár ebédre vagy vacsorára is, ahol a fali szentképeket befele fordították, vacsoránál a gyermekek nem imádkozhattak, mégis feljelentették. Erre pedig ráfejelt 1956 a maga rettegett forradalmával, melyet később csak ellenforradalomnak volt szabad nevezni. Nem Szentegyházasfaluban, nem Erdélyben, nem Romániában volt forradalom, hanem Budapesten és Magyarországon. De ez a hatóságoknak nem volt elég, és úgy, mint sok ezer sorstársa, Simon István is eltünt napokig és csak megtörten és hallgatagon került haza. Sosem beszélt arról, még a gyermekeinek sem, hogy hova vitték, mit csináltak vele. Lassan betelt a pohár. A hit, a magyarság, a tenni akarás, `56 felemésztették az erejét és felerősítették az árulók és árulkodók hangját. Az államhatalom pedig a maga szigorával ismét lecsapott a két kisgyermeket nevelő Simon István tanítóra. Valósággal belső száműzetésbe kergette. Nem tette földönfutóvá, de elűzte a feleségének az anyaföldjéről, ahol gyermekeiket nyugodtan tudták volna taníttatni, gyarapodni tudtak volna. Akkor ismét felkerekedve száműzetési lakhelyül Székelyderzsre, a majdnem zsákutcás faluba helyezték. Más emberek, más arcok, más vallás, más szokások, más, főleg agyagos föld. Kijelölt terület, régi iskola. Új megkapaszkodás, munka, kultúrszervezés, sport, kórus. élet. És az idegen falu, ahol az iskolának tanítója, a kultúrának igazgatója lett, nem száműzöttként fogadja őt, hanem életet teremt számára. A gyerekek tanulnak és az élet a román szocializmus körülményeivel a hátán megy tovább. A tanító pedig, bár hivatalosan nem játszhatnak egy csapatban, a pappal viszik a falut a hátukon. Mert a tanító és a pap nemcsak az aki, hanem írástudó, szervező, értelmező, de ha kell pszichológus, orvos, felcser, állatszakértő, földművelő, kertész, fizikális és lelki karbantartó., és nemcsak a szalonnát a templomban megőrző hagyományok, hanem minden hagyomány ápolója. Simon István is az volt hétközben az iskolában, hétvégén a kultúrotthonban, ahol sokszor a cimbalom előtt ülve vagy a nagybőgője előtt állva muzsikált. Játszotta a székelyderzsi, málnási, szentkeresztbányai és erdélyi magyar népdalt és ezzel megőrizte azt a derzsiekben. A tanító, aki büntetésből kapta Székelyderzset, a maga módján megállta a helyét és e büntetést áldásként megélve saját gyermekeit és a derzsi gyermekek egész sorát indította a tudás útja felé 1958-1974 között.

Írta: György Horváth László

 

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.