29 Apr
“Petres Albert és Boros Juliánna, pedagógusok. Petres Albert 1930-tól 1943-ig tevékenykedett Székelyderzsben, felesége 1932-től 1944-ig. A székely falu unitárius népét nagyon megkedvelték,és kölcsönös tisztelet, szeretet jellemezte együttműködésüket. Tudásuk, tehetségük szerint híven szolgálták a nehéz sorsra ítélt falu népét, az iskolások anyanyelvű oktatását. Az oktatás az állam nyelvén történt, de ők a hétvégeken magyarul is oktatták a gyermekeket. Megismertették őket a legszebb irodalmi alkotásainkkal, a népdalainkkal, nemzeti értékeinkkel.”
Petres Albertre, Székelyderzs egykori kántortanítójára emlékezünk, akinek életműve a pedagógusi elkötelezettség, népnevelői hivatástudat, a nehézségekkel való dacolás élő példája volt, és az is maradt mindazok számára, akiket nevelt, oktatott a legnehezebb időkben is Székelyderzsben, Énlakán és Székelyudvarhelyen.
Olyan kántortanító, zenepedagógus volt, aki életét csakis a nép szolgálatában tudta elképzelni. Ez nem is történhetett másként, hisz szülei, nagyszülei, dédszülei is a nemzet ,,lámpásai” voltak évszázadokon át. Farkaslakán született 1907-ben, katólikus családban. A felekezeti iskolában szülei tanították.Sokoldalú zenei tehetsége már gyermekkorában jelentkezett, több hangszeren játszott. A székelykeresztúri állami tanítóképzőben végezte tanulmányait.
A Trianon utáni megszorítások időszakában / numerus clauzus/ 1927-ben csak neki sikerült első próbálkozásra sikeresen képesítőznie. Chisinau mellé, egy beszarábiai faluba nevezték ki. Szerencséjére, ezt az állást előzőleg már betöltötték, így visszatérhetett Erdélybe és Alsósófalván helyettes tanítóként dolgozhatott.
A Sóvidéken ismerte meg Boros Juliánnát, akit 1932-ben feleségül vett. Boros Juliánna is kántortanítók nemzedékéből származott, unitárius iskola alapító ősökkel, unitárius püspök rokonnal büszkélkedhetett. Petres Albert a kötelező katonaszolgálat letöltése után 1930-ban a székelyderzsi állami iskolához kapott hivatalos kinevezést. Letette a kántori vizsgát és átállt az unitárius vallásra.
Petres Albert és Boros Juliánna, pedagógusok. Petres Albert 1930-tól 1943-ig tevékenykedett Székelyderzsben, felesége 1932-től 1944-ig
Székelyderzs temploma, szorgalmas, hagyománytisztelő népe, a gyönyörű népviselet, a tudásra, tanulásra vágyó fiatalság megerősítette benne a hitet, hogy ebben a közösségben érdemes dolgozni, fáradozni. Az állami iskolákban az oktatás nyelve törvényesen a román. Hétvégeken időt fordított arra, hogy magyarul is megtanítsa a gyermekeket írni, olvasni és számolni, hogy irodalmi és történelmi ismereteket nyújtson.
Kántori lakás 1937
Erdélyszerte a lánglelkű tanítók, tanárok magukévá tették a Kiáltó Szó felhívását, a költők, írók figyelmeztetéseit, és a Trianon utáni letargikus állapotból az alkotó, cselekvő munkára serkentették, biztatták a meggyötört lelkű embereket. Amit nem lehetett megvalósítani az állami iskola keretei között, azt az egyházi szervezetek összejövetelein lehetett pótolni. Így Székelyderzsben is a Nőegylettel és az ifjúsággal műsoros esteket tartottak, verseket, dalokat tanultak, írókra, költőkre emlékeztek, a vallási ünnepekre egyházi kórusművekkel készültek, a helyi népszokásokat is tiszteletben tartották. Petres Albert létrehozta a DÁVID FERENC DALKÖRT, amelyet nagy odaadással vezetett. A kórus sikeresen szerepelt a helyi ünnepségeken és a versenyeken. Székelykeresztúron Ezüstserleg díjjal tüntették ki a derzsi dalárdát.
A Dávid Ferenc Dalkör 1932-ben Székelykeresztúron EZÜSTSERLEG díjat nyert. A Méltóságos és Főtisztelendő Egyházi Képviselő Tanács 1932. szept.22-én tartott ülésén elismeréssel nyilatkozott a székelyderzsi dalárda szerepléséről és a tanító úrnak külön köszönetet mondott, írásban. A felvétel a képző kertjében készült. A székelyderzsi dalárda középen látható.
Karvezető: Petres Albert
A székelyderzsiek lájbián kis fehér szalag látható.
A jó könyvekhez, a magyar lapokhoz nehezen jutottak hozzá a derzsiek. Ezek olvasásáról is gondoskodni kellett. Kézről-kézre, házról-házra jártak az olvasni való folyóiratok, könyvek, kézimunka-füzetek. Szüleim gyakorlati, hasznos tevékenységekbe is bevonták a falu népét. Tanfolyamokat szerveztek a gyümölcstermesztés, a szakszerű méhészet, a kézimunka oktatására. Az iskola kertjében facsemetéket neveltek a község részére. Gyönyörű csipkéket kötöttek az asszonyok a lányok. Az értékőrző, értékteremtő munka gyógyírt jelentett a megsebzett lelkeknek. Kántorként is becsületesen teljesítette a kötelességét. Gyönyörűen játszott az orgonán, és szépen énekelt. Ünnep másodnapján prédikálni is kellett a kántornak. Hétköznap reggel is, hetente 2-3 alkalommal, tanítás előtt, még szolgálni kellett a templomban. Az esküvőkön, keresztelőkön, temetéskor ugyancsak szükség volt a kántori tevékenységre.
A kántori lakás mellett, a födszintes épületben az óvoda működött. A képeslapot 1929-ben nyomtatták Szamosújváron, Kováts István székelyudvarhelyi fényképész felvételei alapján
1940-ben, a második Bécsi Döntés értelmében Székelyderzs, Muzsna, Petek, egy tollvonással Dél-Erdélyhez csatolódott. A magyar értelmiségiek jelentős része Dél-Erdélyből áttelepült Észak-Erdélybe. A hír hallatára, Székelyderzs lakosai összegyűltek a kántori lak udvarán, és arra kérték tanítójukat, hogy ne hagyja el őket. ,,Tanító úr ! Ha maga is elhagy minket, mi lesz velünk?” A tanító úr maradt a kis családjával, és vállalta a sorsközösséget, az újabb megpróbáltatásokra ítélt derzsi néppel. A katonaköteles fiúk idejében átszöktek a határon, hogy ne vigyék őket katonának. Nehéz, háborús évek szakadtak a falura. Az élet egyre idegfeszítőbbé vált. Derzs mezőgazdasági területeinek egy része Magyarországhoz került. A földjeiket művelni óhajtó gazdák csak határátlépő igazolvánnyal /Legitimatie/ juthattak át a kettős ellenőrzésen. A szigorítások erősödtek. A tanítás csak román nyelven történhet, óvodában, iskolában egyaránt. Szüleim nem tudták megtenni, hogy a csodálkozó tekintetű székely gyerekeknek ne magyarázzák meg az új fogalmakat anyanyelvükön is. Gondoskodtak arról, hogy továbbra is írjanak, olvassanak anyanyelvükön. A hivatalokban csak románul szólalhattak meg az ügyeiket intéző falusiak. Ezért, minden gondjukkal, aggodalmukkal nálunk álltak meg. Szüleim nagyon jól ismerték az állam nyelvét, könnyen, gyorsan fogalmazták a köziratokat, tanácsokkal látták el a félénk, aggályoskodó öregeket, s mindezt önzetlenül, tisztelettel, szeretettel tették.
A kántori lakás kertjében az akkori kornak megfelelő méhészeti oktatás is folyt. Nemcsak idegnyugtató tevékenységnek bizonyult, hanem ismeretátadásként is hasznos volt
Filagória a kántori lakás kertjében
A besúgói gépezet akkor is jól működött. A ,,szolgálatos” fülek figyelték szüleim minden cselekedetét. A legfájóbb a dologban, hogy magyar értelmiségiek is meghúzódtak a besúgók táborában. Segesvárra és Gyulafehérvárra jelentették a tanügyi felettes szerveknek, hogy magyarul is tanítják a gyermekeket ,,veszedelmes, felforgató tevékenységet végeznek”. A válasszal nem késlekedtek, 1942-ben Petres Albertet és Boros Juliánnát áthelyezték Mehedinti megyébe. Természetesen nem fogadták el az új munkahelyet, lemondtak tanítói állásukról, a Hangya Szövetkezetnél, a tejcsarnoknál vállaltak könyvelői állást. A kántori állás maradt. Helyükre román anyanyelvű személyeket küldtek. Moldovából érkezett az én ,,tanítóm”, nem volt tanítói végzettsége. Legszívesebben rajzolt, festegetett az osztályban. A humánus gondolkodású szüleim, hogy segítsenek a szörnyű állapoton, és az iskolások valamit tanuljanak is, ezért az új fiút naponta felkészítették a másnapi órákra. A verekedős igazgató ezt sem nézte jó szemmel. A szellemi sötétségben tartás szerinte célszerűbb lett volna. Közben az élet egyre nehezebbé vált.
Magyar határőrök, az 1940-es években A második bécsi döntés után Székelyderzs Dél-Erdélyben maradt, de mezőgazdasági területeinek egy része Észak-Erdélybe került. A falu lakói fényképes igazolvánnyal léphették át a határt, ha földjeiket művelni akarták
Határátlépő igazolvány
A villany nélküli faluban a kicsi telepes rádiók aggasztó híreket közvetítettek. Naponta érkeztek a katonai behívók, most már a családos férfiakat sem kímélték. A derzsiek mindig átszöktek a határon, Magyarországon nem kellett katonai szolgálatot teljesíteniük. Építkezéseknél dolgoztak, alkalmi munkákat vállaltak. 1943. január 28-án édesapámnak is távoznia kellett. A téli hideg éjszakában székelyderzsi férfiak egy csoportja kísérte a határig, egy másik derzsi csoport a túloldalon várta, hogy eljuttathassa a rokonokhoz, Székelyudvarhelyre.
Az összetartás, a kölcsönös segítési szándék nagy erőt jelentett ezekben az években. Mindenik családnak megvolt a maga bánata, gondja. Az idős férfiak, a legényecskék, a nők vállára maradt a gazdaság irányítása, a mezőgazdasági munkák elvégzése. Vasárnap, a templomban közösen sírtunk. Édesanyám kezdte az éneket, de sokszor elcsuklott a hangja, és a derzsi asszonyoké is. Elég volt egy szó, egy gondolat a prédikációból, hogy elinduljon a könnyek áradata. A csendőrségi házkutatások, kihallgatások, az átélt megpróbáltatások érzékennyé tették az emberi lelkeket. Nem lehetett előre látni a háború kimenetelét, ezért útnak indultunk édesanyámmal Észak-Erdélybe, hogy együtt lehessen a család. Közben édesapámat meghívták Énlakára, a megüresedett kántortanítói állásra. Érzékenyen elbúcsúztunk a jóságos derzsi lakosoktól, és nagy kerülővel, útlevéllel a zsebünkben Nyárádtőnél átléptük a határt. Félelmetes, idegölő utazás volt. Meg sem szólalhattam a vonatban, a szomszéd fülkében vasgárdisták ültek. A levegőben harci repülők köröztek. A naptárban 1944.június 12-ét írtak.
1932. Az ÁLLAMI ISKOLA épülete és az igazgatói lakás. Az épület mögött udvar és iskolakert, gyümölcs-csemetéket neveltek, a fiúk elsajátították a gyömölcstermesztés alapismereteit.
A jó Isten kegyes volt hozzánk, ismét egy csodálatos székely faluval áldott meg bennünket. A Firtos hegy alatt meghúzódó unitárius falu a földi paradicsomot jelentette számunkra. A világ zajától távol, csodálatos természeti környezetben, szerető, tisztelettudó emberek társaságában töltöttük napjainkat. Anyanyelvünkön szólhattunk az iskolában, szárnyalt a dal szabadon, mint a madár. A hagyományokhoz híven, az énlakiaknak minden évben két több felvonásos színdarabot kellett betanítani. Édesapám itt is megszervezte a dalárdát, a versenyeken sikeresen szerepeltek. Sok tehetséges zenész élt a faluban, kiváló zenekart alapítottak. A zenés színdarabok betanítása nem jelentett gondot, kiváló hangú énekesek, képzett magyar zenészek mindig készen álltak a fellépésre.
Hagyományos tornácos ház
Az idillikus, “boldog szigeti” állapot csakhamar véget ért, mert szüleimet behelyezték Székelyudvarhelyre. Édesapám a tanügyi dalárdát kellett vezesse, és a Tanítóképzőben a zene oktatását bizták rá. Édesanyám földrajz-történelem katedrát kapott általános iskolában. A képzőben 20 éven át zeneelméletet, módszertant, kórusvezetést, hangszeres zenét tanított. A gyakorlott pedagógus sok éves tapasztalatával végezte munkáját. Tudta, hogy milyen felkészültséget igényel a tanítói pálya, milyen követelményeknek kell megfelelnie a falura került fiatal pedagógusnak. Első népszerűsítője volt a Kodály-módszer alkalmazásának a zeneoktatásban. Értékes, időtálló kórúsműveket tanított az énekkarnak. Bemutató órákat tartott, szemléltető eszköztárral is felruházta a leendő tanítókat. A képzősök jóhangú társaságából egy nagy dalárdát és több kisebb osztálykórust szervezett.Ez különösen az 50-es évekre volt jellemző, amikor reggel még nem tudtuk, hogy délután vagy este melyik faluban kell fellépnünk.A kis kórusok köszöntötték a villamosítást, a kollektivizálást és a ” születésnapos személyiségeket”. A jól betanított kórusokat a vidéki szerepléseken a fiatal tanítónő jelöltek vezették. Szaktudása, emberszeretete, humora, derűje, nemzeti önérzete, lelkiismeretessége példértékű volt a fiatal nemzedék előtt.
Nyugdíjazása után óraadóként dolgozott a Zeneművészeti iskolában és a képzőben, hegedülni tanította a fiatalokat. 1972-ben, a temetésén ott voltak a derzsiek, az énlakiak, az udvarhelyi kollegák, tanítványok, és a tisztelet, az elismerés hangján búcsúztatták.
Emléke legyen áldott!
Írta: Fekete Ödönné, Petres Erzsébet
